A sötétség csak három napig romantikus

Balázs Katalin
2010.07.16. 10:42

Azt mondják, a Libán név nem más, mint a libbenj változata. Aki átlibben Újfaluból a hegyen, Libán szórványtelepülésen találja magát. Közigazgatásilag Gyergyóújfaluhoz tartozik, alig 60 lélek az állandó lakója, és nem hitük, csupán előrehaladott koruk az oka, hogy nagy ünnepekkor is csak húszan vannak a templomban.

A legfiatalabb lakos kilencéves, jó pár éve tehát, hogy nem kereszteltek, csak temettek. Ennek ellenére a libáni közösség két éve fejezte be a templom építését. Új, római katolikus istenházát építettek, akkorát, melyben a százéves régi, rozoga elődje mindenestől beleférne.

„Ha mindenki elmegy, Libánt felveszi a gaz” – indokolja maradása indokát egy helybéli. Pedig amivel a libániak dicsekedhetnek, az a jó levegő, a hideg víz, mert még villanyárammal sem tudnak szolgálni, s a turistának a sötétség csak három napig romantikus; hamar odébb is áll, néha „tartós élelmiszert” hagyva vendéglátójának: szemes babkávét. Áram nélkül megőrlése körülményes, elrágcsálni pedig időigényes.

A libániak az első falunapokra készülnek, melyet a templom búcsúnapjakor, szeptember közepén, a Szentkereszt felmagasztalása ünnepén tartanak majd. „Házad bárhol lehet a világon, de hazád csak itthon” – ezt írja a székely kapun, melyre egy idős néni mutat: ott kell elkérni a templom kulcsát a gondnoktól. Zetelaki lakos, de legtöbbet itt, édesanyja birtokán
van Barabás Zsolt. Büszke az új templomra, az építéshez – mint mondja – egy jó plébános, a hatvankét hívő összefogása, közbirtokosság, vállalkozók, erdős társulás, önkormányzati segítség és imádság kellett. Két év alatt 200 000 lejből lett templom. Igaz, nem mindenkinek a segítségnyújtás volt az elsőrendű, a gondnok kesereg, hisz a harmincéves garanciával megvásárolt cserép máris hámlik, az eladó hallani sem akar kicseréléséről, inkább magyarázkodik, hogy ő nem évből, hanem idényből szavatolt harmincat, s egy idény nem több egy fagyás-kiolvadásnál. „Hamiskártyás” – legyint a gondnok, de keresi a módját, hogy panasza eredményes legyen. Szívesen mesél a templomról, közösségről. Azt mondja, ha turisták megkérik, hogy nyissa ki a templomajtót, örömmel szakít rá időt, mert bizony ritkán állnak itt meg idegenek: „Ha csak egy embernek is megmutatom a templomot,
addig sem áll üresen”.

Nincs villany, ez az egyik nagy bánat. Ehhez pedig kevés az újfalvi tanács jóakarata. Barabás elmondja, igyekszik az önkormányzat, a közelmúltig azt sem lehetett tudni, Libán hol kezdődik, s hol ér véget, de kérésükre nemrég településjelző tábla került a végekre. A villany viszont nagyobb falat. Ha pedig bevezetnék, azt sem az újságból tudnák meg a libániak. Ennek oka pedig igen egyszerű: postás nem jár. Míg működött az 1–4. osztályos iskola – annak is több éve már, hogy diák híján lakat került ajtajára –, a tanító hordta a nyugdíjat, a levelet az újfalvi postáról. Most akinek pénz kell, vagy ismerősét kéri meg, vagy maga teszi meg a tizenvalahány kilométeres utat.
Hiába is reménykednének abban, hogy újra lesz majd postás-tanító, hisz Barabás szerint férfi még akad, de annyi fogamzóképes asszony aligha van Libánban, hogy kiteljen gyerekeikből egy osztályra való diák. Így egyet is értenek az önkormányzat elképzelésével: elkezdték az iskolaépület felújítását, időnként itt is fogadóórát tart a községvezetés, kirendeltségként fog működni. Jó lenne egy kultúrotthon vagy közösségi ház is, akár olyan, melynek emeletén, a tetőtérben szálláshelyeket lehetne kialakítani – álmodozik a gondnok –, mert akkor már lehetne testvértelepülést is kinézni, meghívnánk ide, ők is meghívnának, csak beindulna valahogy az élet.

– Vannak szálláshelyek, egy-két szobát átadnak a turistáknak a helybéliek, de egy busznyi embert már nem tudnánk lefektetni. Összefogva viszont lehetne tágas szálláshely, közösségi ház – mondja Barabás, s ha az építőanyagról kérdezzük, kivágja magát: – A jelenlegi törvénykezés szerint a legbecsületesebb gazda, aki a sajátját vágja, az is fatolvaj. Aztán ha már így állunk, ha mindenki három-négy szál fát vág ki, hogy bepótolja a házba, azt még az Isten is megbocsátja.

Amíg lesz közösségi ház s villanyáram, Irma néni a fő libáni vendégcsalogató. A gyógyturizmus működik lakásában, sőt még a szomszédokhoz is jut szállóvendég. Bár kapuján szigorú órarend mutatja, nem alkalmas időben érkeztünk, bekopogunk, Irma néni pedig félreteszi a hálás betegtől kapott babkávét, s mesél. Tudása a kezeiben volt, energia formájában, s ezt egy szász orvos vette észre, így alig lett tízéves kislány, máris kórházban segédkezett. Ott tanulta több kenőcs receptjét, s bár igaz a hír, hogy a kommunista rendszerben, Bukarestben a fejeseket gyógyította, ő nem akar mesélni a múltról. Állítja, a régi rendszer emberei ma is élnek, s figyelnek, a bajt hamar az ember fejére hozzák. Ezért nincs neki nyugdíja sem, hiába idézett tanút, aki igazolja, Bukarestben másfél évtizedet dolgozott. Ilie Verdeț például azt vallotta, életében nem látta, holott Irma néni mondja, hetente kétszer ő keverte meg puliszkáját. Irma néni gyulladt idegszálakat, becsípődéseket gyógyít, megszünteti a fejfájást, s halálosnak tűnő tüdőgyulladásból szabadítja meg az embert. Beteges, hetente már csak három napon fogad 5-5 beteget, aki viszont terhesség-megszakítás miatt térne be hozzá, jobb, ha elkerüli most is, akár a múlt rendszerben.

Mondja, tudására az orvosok is felfigyelnek, gyakran van orvosokból álló nézőközönsége kezelés közben, s csak ámulnak, hogy sokórás gürcölés után egy egyszerű asszony percek alatt szabadítja meg betegüket a fájdalomtól. Tudja a gyógyítás nyelvét, ez kétségtelen, ezt tanúsíthatják azok, akiket gyolcsba tekerve, szekérben vittek be hozzá, onnan pedig lábukon távoztak.

Milyen lesz Libán tíz, húsz év múlva? Irma néni utódját keresi. Több fiatalt tanítgatott már, de ha a kézben nincs érzék, a testben energia, nehéz valakit megtanítani. Amit ő tud, legalább könyvben továbbadná. Kéziratát viszont nehezen tudja visszaszerezni egyik tanítványától. Gyógyít hát tovább, amíg bírja. Megszokta, hogy nincs villany, s nem foglalkoztatja a világ baja. Szereti Libánt, nem hagyná el, s aki őt látni akarja, egy lehetősége van: ha ezt a települést is meglátogatja.

Hazafelé indulunk, barna, díszes keretes ablakok virítanak egy fehérre meszelt házon. Falán Petőfi-dombormű. Nemes egyszerűséggel mondja a benne lakó néni, mi miért van: a falu legöregebb háza ez, egykor kocsma volt, ma ő lakik benne. A falán Petőfi pedig csak azért van, hogy házát díszítse.

Libáni egyszeregy, nem világrengető filozófia. A villanyáram hiánya viszont – amit szintén egy libáni lakos mondott – a 2010-es években már több kettőnél.


Védőszentjét ünnepli Csíkszentkirály
Falunapok Kozmáson
Beárnyékolt gyergyóújfalvi falunapok
Mesefalu Székelyföldön
Ünnep a ditróiakért