2010.09.09. csütörtök
360 nap alatt a Föld körül
Kozán István
2010.07.09. 10:31
Markó István története olyan, mint egy mese. A Csíkszeredából Ausztriába kivándorolt siketnéma motoros gondolt egy nagyot, felpattant a motorbiciklijére, és egy év alatt körbejárta a világot.
Markó István, az 1977-ben Csíkszeredában született fiatalember körülbelül tíz éve él Ausztriában. Szüleivel a jobb megélhetés reményében költöztek ki Budapestre. István pár évvel később továbbállt, Ausztriába ment, ahol a grazi Puch robogógyárban kezdett dolgozni. „Ausztria sokkal felszabadultabb ország, több a lehetőség, ezért esélyem volt régi álmom megvalósítására, azaz motorbiciklivel a lehető legmesszebb kerekezni” – mutogatja Markó, aki 2006-ban Portugáliáig, egy évre rá pedig az északi sarkkörig motorozott.
Aztán tavaly kezdődött el az igazi nagy utazás, ami valószínűleg tegnap fejeződött be. Beszélgetésünkkor Markó még úton volt, 59 200 kilométert tudott a háta mögött, és hátra volt még úgy 1100 Grazig. Csíkszeredában sajátos módszereivel mesélte el kalandjait. Ültünk egymással szemben, írásban kérdeztem, ő szintén írásban válaszolt, miközben a jelbeszédet ismerő egyik rokona segített tolmácsolni.
2009. 07. 17.: „indulás, világ”
Pár évnyi tervezés, levelezés, készülődés után – „hamuban sült pogácsákkal felpakolva” – vadonatúj, Yamaha XT 660Z Tenere típusú motorbiciklijével szinte napra pontosan egy éve, 2009. július 17-én elindult Grazból. A cél pedig nem volt más, mint egyedül körbejárni a Földet. Ausztriából elrajtolva, Magyarország, Románia, Bulgária és Görögország érintésével augusztus elejére érkezett Törökországba, Európa délkeleti kapujába. Ez már eddig is korrekt teljesítmény, de nem Markó számára, aki nem sokat időzött a televízióból jól ismert ország területén. Mondhatni, meg sem állt Szíriáig, addig az országig, ami számunkra – és persze neki is – már maga a távoli egzotikum. „Hihetetlen az a vendégszeretet, amivel ott találkoztam. A következő ország Jordánia volt, ahol érdekességképpen egy barlangban éjszakáztam. Ez egyébként bevett szokás: a nyugati turisták merészebbje ki szokta próbálni.”
Na milyen volt Afrika?
Augusztus közepe már Egyiptomban éri Istvánt, aki a szudáni határnál találkozik először elháríthatatlan akadállyal. A szudáni hatóságok – belháborús körülményekre hivatkozva – nem adnak belépési vízumot, ezért Kairóból Kenya fővárosába, Nairobiba repül. Szudánt tehát csak a levegőből nézheti.
„Jó volt látni, hogy a repülést a motorbiciklim is épen megúszta. Kenya, de egész Afrika csodálatos. Nagyon kedvesek az emberek. Tanzániában a legérdekesebb a tankolás volt. Csak elvétve találhatók benzinkutak, a falvakban viszont könnyedén be lehet szerezni az üzemanyagot.” Utazása során csak ebben az országban nem tudta használni bankkártyáját, fogyatéka miatt pedig ott kellett először lefizetnie a hatóságokat, hogy engedélyezzék az áthaladást. Megnyugtató hír tehát, hogy Tanzánia Egyesült Köztársaságban is ismerik a kenőpénz fogalmát.
Következő állomás: Zambia. Ott érte az első gumidefekt, és mint kiderült, az utazás egyetlen olyan defektje, amit az első kerék szenvedett el. A hátsó gumi(k) összesen tizenegy (!) alkalommal pukkadt(ak) ki.
Szeptember közepe: Namíbia. „Hét napra kaptam vízumot, de az elegendő is, mivel fejben már a dél-afrikai Fokvárosban jártam, ahol lesz pár nap pihenő. Rám fért.”
Latin-Amerika: csupa derű a világ
Fokvárostól az argentin Buenos Airesig hajó vitte át a motorbiciklit, István pedig repülővel utazott. Két hetet tartott, amíg a bicikli átért Argentínába. A várakozás alatt vízumproblémákat rendezett, majd szeptember végén elindult Uruguay felé. „Ez az ország nagyon hasonlított Norvégiára: végeláthatatlan füves puszta és összefüggő aszfaltborítás.” Rövid, néhány napos kitérőt tett Brazíliába, ahol banánültetvényen aludt. Ezután következett Paraguay. „Leginkább a rendőrök barátsága marad meg bennem, meg persze az a kis baleset, amit elszenvedtem, amikor leestem a motorról.”
Október végére érkezett Bolíviába, „a homok, kő és só országába”. Hét alkalommal borult fel a motorjával, mivel ott nincsenek kiépített utak. Mégis a legszebb élmény, ami mindenért kárpótolta, az a Salar de Uyuni, a világ legnagyobb és legmagasabban fekvő felszíni sómezőjének látványa. Ezután következett Chile északi, viszonylag elmaradottabb része, ahol lámákkal találkozott, majd beutazott Peruba, ahol az addigi legtöbb közúti ellenőrzésben volt része. A szállodatulajdonos lazaságról tett bizonyságot, amikor Markónak megengedte, hogy motorkerékpárját bevigye a hotelbe, nehogy eltűnjön reggelre. Ecuadorban volt része párás forró levegőben és havas tájban is. Szerencséjére nem esett semmi baja az Andok lejtőin (illetve hágóin), és november elejére megérkezett Kolumbiába. „Bogota, a főváros óriási és kaotikus. A legtöbb időmet a Karib-tenger partján lévő Cartagénában töltöttem, ahol a hivatalos papírokat intéztem, hogy áthajózhassak Panamába. Sikerült.” Következhetett Costa Rica, ott ünnepelte születésnapját. „Tiszteletemre a helybéliek tortát sütöttek, csak épp a tortára helyezett, születésnapi számok (24) nem passzoltak.” Egy hármas és egy kettes gyertya hordozta volna az alapigazságot. Costa Rica után Nicaragua következett, ahol egy éjszaka elromlott a bicikli, de a helybéliek ott is segítettek.
Honduras, Salvador, Guatemala és Belize a soron következő állomások, december elején pedig Mexikó. A félkontinensnyi nagyságú országban is összetartanak a motorosok: egy Harley Davidson-os csapat hívta meg egy ünnepségre. Dél-Amerikáról talán még annyit, hogy Istvánt nagyon sok országban kínálták boldog, csillogó szemű helybéliek füves cigarettával.
„Sátravesztett” motoros
Február elejére megérkezett Dél-Koreába, amely számára a nyugalom és a kedvesség helyévé vált. Nem úgy Japán, ahová nem akarták beengedni. Három napig rostokolt a kikötőben, amíg rábólintottak beutazási kérelmére. A tél elmúltáig Japánban tartózkodott, májusban pedig áthajózott Vlagyivosztokba. „Egy alkalommal meggyűlt a bajom az orosz rendőrökkel, ugyanis egy rutinellenőrzés során adnom kellett nekik valamit. Ők a sátramat választották.” Markónak tehát meg kellett válnia a „házától”. Oroszországot a Transzszibéria vasútvonal mentén szelte át. Június közepére érkezett Ukrajnába, ahonnan Moldován keresztül július 6-án Csíkszeredába, a rokonokhoz érkezett.
Statisztika
Markó István 59 200 kilométert motorozott. Megközelítőleg húszezer eurót emésztett fel az utazás, az összeg nagy részét saját zsebből állta. Tizenkét gumidefektje volt, öt hajtóláncot cserélt, kilenc alkalommal borult fel. Az általános közbiztonságra nincs panasza. Csak összehasonlításként: Chile és Argentína annyira biztonságos, mint Románia. Egyetlen alkalommal akarták kirabolni – valahol Ecuadorban –, de szerencsére nem jött össze, megúszta. Az út alatt SMS-ben tartotta a kapcsolatot az ugyancsak siketnéma feleségével. A betegség úgy ahogy elkerülte, igaz, az Andokban egyszer annyira eldobta szeretett motorja, hogy kibicsaklott a karja. Egy alkalommal egy darázs megcsípte az arcát, el is dagadt. Egyéb nem lévén, vizelettel kenegette a feldagadt részt, ami másnapra helyrejött.
Utószó
Markó István már egy újabb utazáson töri a fejét. Igaz, erről az aggódó család még nem igazán tud. Azt szeretné, ha Nyugat-Afrika átszelésével átrepülhetne Ausztráliába, Új-Zélandra és Indonéziába, majd Indiába, ahonnan motorbiciklivel Tibeten keresztül felkeresné Pakisztánt, Irakot, onnan pedig már ismerős az út hazafelé. Ez a kiruccanás úgy 10-12 ezer euróba kerülne. Az utazás egyelőre az eléggé távoli jövő zenéje. Egy dolog azonban már most biztos: Markó a maga betegségével olyan dolgot vitt véghez, amire méltán lehet büszke.
Mi vajon mire költenénk húszezer eurót?
Kozán István
2010.07.09. 10:31
Markó István története olyan, mint egy mese. A Csíkszeredából Ausztriába kivándorolt siketnéma motoros gondolt egy nagyot, felpattant a motorbiciklijére, és egy év alatt körbejárta a világot.
 |
Markó István, az 1977-ben Csíkszeredában született fiatalember körülbelül tíz éve él Ausztriában. Szüleivel a jobb megélhetés reményében költöztek ki Budapestre. István pár évvel később továbbállt, Ausztriába ment, ahol a grazi Puch robogógyárban kezdett dolgozni. „Ausztria sokkal felszabadultabb ország, több a lehetőség, ezért esélyem volt régi álmom megvalósítására, azaz motorbiciklivel a lehető legmesszebb kerekezni” – mutogatja Markó, aki 2006-ban Portugáliáig, egy évre rá pedig az északi sarkkörig motorozott.
Aztán tavaly kezdődött el az igazi nagy utazás, ami valószínűleg tegnap fejeződött be. Beszélgetésünkkor Markó még úton volt, 59 200 kilométert tudott a háta mögött, és hátra volt még úgy 1100 Grazig. Csíkszeredában sajátos módszereivel mesélte el kalandjait. Ültünk egymással szemben, írásban kérdeztem, ő szintén írásban válaszolt, miközben a jelbeszédet ismerő egyik rokona segített tolmácsolni.
2009. 07. 17.: „indulás, világ”
Pár évnyi tervezés, levelezés, készülődés után – „hamuban sült pogácsákkal felpakolva” – vadonatúj, Yamaha XT 660Z Tenere típusú motorbiciklijével szinte napra pontosan egy éve, 2009. július 17-én elindult Grazból. A cél pedig nem volt más, mint egyedül körbejárni a Földet. Ausztriából elrajtolva, Magyarország, Románia, Bulgária és Görögország érintésével augusztus elejére érkezett Törökországba, Európa délkeleti kapujába. Ez már eddig is korrekt teljesítmény, de nem Markó számára, aki nem sokat időzött a televízióból jól ismert ország területén. Mondhatni, meg sem állt Szíriáig, addig az országig, ami számunkra – és persze neki is – már maga a távoli egzotikum. „Hihetetlen az a vendégszeretet, amivel ott találkoztam. A következő ország Jordánia volt, ahol érdekességképpen egy barlangban éjszakáztam. Ez egyébként bevett szokás: a nyugati turisták merészebbje ki szokta próbálni.”
Na milyen volt Afrika?
Augusztus közepe már Egyiptomban éri Istvánt, aki a szudáni határnál találkozik először elháríthatatlan akadállyal. A szudáni hatóságok – belháborús körülményekre hivatkozva – nem adnak belépési vízumot, ezért Kairóból Kenya fővárosába, Nairobiba repül. Szudánt tehát csak a levegőből nézheti.
„Jó volt látni, hogy a repülést a motorbiciklim is épen megúszta. Kenya, de egész Afrika csodálatos. Nagyon kedvesek az emberek. Tanzániában a legérdekesebb a tankolás volt. Csak elvétve találhatók benzinkutak, a falvakban viszont könnyedén be lehet szerezni az üzemanyagot.” Utazása során csak ebben az országban nem tudta használni bankkártyáját, fogyatéka miatt pedig ott kellett először lefizetnie a hatóságokat, hogy engedélyezzék az áthaladást. Megnyugtató hír tehát, hogy Tanzánia Egyesült Köztársaságban is ismerik a kenőpénz fogalmát.
Következő állomás: Zambia. Ott érte az első gumidefekt, és mint kiderült, az utazás egyetlen olyan defektje, amit az első kerék szenvedett el. A hátsó gumi(k) összesen tizenegy (!) alkalommal pukkadt(ak) ki.
Szeptember közepe: Namíbia. „Hét napra kaptam vízumot, de az elegendő is, mivel fejben már a dél-afrikai Fokvárosban jártam, ahol lesz pár nap pihenő. Rám fért.”
Latin-Amerika: csupa derű a világ
Fokvárostól az argentin Buenos Airesig hajó vitte át a motorbiciklit, István pedig repülővel utazott. Két hetet tartott, amíg a bicikli átért Argentínába. A várakozás alatt vízumproblémákat rendezett, majd szeptember végén elindult Uruguay felé. „Ez az ország nagyon hasonlított Norvégiára: végeláthatatlan füves puszta és összefüggő aszfaltborítás.” Rövid, néhány napos kitérőt tett Brazíliába, ahol banánültetvényen aludt. Ezután következett Paraguay. „Leginkább a rendőrök barátsága marad meg bennem, meg persze az a kis baleset, amit elszenvedtem, amikor leestem a motorról.”
Október végére érkezett Bolíviába, „a homok, kő és só országába”. Hét alkalommal borult fel a motorjával, mivel ott nincsenek kiépített utak. Mégis a legszebb élmény, ami mindenért kárpótolta, az a Salar de Uyuni, a világ legnagyobb és legmagasabban fekvő felszíni sómezőjének látványa. Ezután következett Chile északi, viszonylag elmaradottabb része, ahol lámákkal találkozott, majd beutazott Peruba, ahol az addigi legtöbb közúti ellenőrzésben volt része. A szállodatulajdonos lazaságról tett bizonyságot, amikor Markónak megengedte, hogy motorkerékpárját bevigye a hotelbe, nehogy eltűnjön reggelre. Ecuadorban volt része párás forró levegőben és havas tájban is. Szerencséjére nem esett semmi baja az Andok lejtőin (illetve hágóin), és november elejére megérkezett Kolumbiába. „Bogota, a főváros óriási és kaotikus. A legtöbb időmet a Karib-tenger partján lévő Cartagénában töltöttem, ahol a hivatalos papírokat intéztem, hogy áthajózhassak Panamába. Sikerült.” Következhetett Costa Rica, ott ünnepelte születésnapját. „Tiszteletemre a helybéliek tortát sütöttek, csak épp a tortára helyezett, születésnapi számok (24) nem passzoltak.” Egy hármas és egy kettes gyertya hordozta volna az alapigazságot. Costa Rica után Nicaragua következett, ahol egy éjszaka elromlott a bicikli, de a helybéliek ott is segítettek.
Honduras, Salvador, Guatemala és Belize a soron következő állomások, december elején pedig Mexikó. A félkontinensnyi nagyságú országban is összetartanak a motorosok: egy Harley Davidson-os csapat hívta meg egy ünnepségre. Dél-Amerikáról talán még annyit, hogy Istvánt nagyon sok országban kínálták boldog, csillogó szemű helybéliek füves cigarettával.
„Sátravesztett” motoros
Február elejére megérkezett Dél-Koreába, amely számára a nyugalom és a kedvesség helyévé vált. Nem úgy Japán, ahová nem akarták beengedni. Három napig rostokolt a kikötőben, amíg rábólintottak beutazási kérelmére. A tél elmúltáig Japánban tartózkodott, májusban pedig áthajózott Vlagyivosztokba. „Egy alkalommal meggyűlt a bajom az orosz rendőrökkel, ugyanis egy rutinellenőrzés során adnom kellett nekik valamit. Ők a sátramat választották.” Markónak tehát meg kellett válnia a „házától”. Oroszországot a Transzszibéria vasútvonal mentén szelte át. Június közepére érkezett Ukrajnába, ahonnan Moldován keresztül július 6-án Csíkszeredába, a rokonokhoz érkezett.
Statisztika
Markó István 59 200 kilométert motorozott. Megközelítőleg húszezer eurót emésztett fel az utazás, az összeg nagy részét saját zsebből állta. Tizenkét gumidefektje volt, öt hajtóláncot cserélt, kilenc alkalommal borult fel. Az általános közbiztonságra nincs panasza. Csak összehasonlításként: Chile és Argentína annyira biztonságos, mint Románia. Egyetlen alkalommal akarták kirabolni – valahol Ecuadorban –, de szerencsére nem jött össze, megúszta. Az út alatt SMS-ben tartotta a kapcsolatot az ugyancsak siketnéma feleségével. A betegség úgy ahogy elkerülte, igaz, az Andokban egyszer annyira eldobta szeretett motorja, hogy kibicsaklott a karja. Egy alkalommal egy darázs megcsípte az arcát, el is dagadt. Egyéb nem lévén, vizelettel kenegette a feldagadt részt, ami másnapra helyrejött.
Utószó
Markó István már egy újabb utazáson töri a fejét. Igaz, erről az aggódó család még nem igazán tud. Azt szeretné, ha Nyugat-Afrika átszelésével átrepülhetne Ausztráliába, Új-Zélandra és Indonéziába, majd Indiába, ahonnan motorbiciklivel Tibeten keresztül felkeresné Pakisztánt, Irakot, onnan pedig már ismerős az út hazafelé. Ez a kiruccanás úgy 10-12 ezer euróba kerülne. Az utazás egyelőre az eléggé távoli jövő zenéje. Egy dolog azonban már most biztos: Markó a maga betegségével olyan dolgot vitt véghez, amire méltán lehet büszke.
Mi vajon mire költenénk húszezer eurót?