A színház organikus része a társadalomnak

Antal Ildikó
2010.06.21. 10:24

Vidám évadzáróként két vígjátékkal búcsúzott közönségétől a Csíki Játékszín társulata. Hogy miként értékeli az évadot és milyen terveket dédelget a következő színházi évre nézve, Parászka Miklós igazgatót kérdeztük.

– Milyen évadot zár a Csíki Játékszín? Éreztette-e hatását a gazdasági válság a bérletesek, illetve nézők statisztikája alapján?
– Változatos színházi évadot zárunk. Törekedtünk, hogy a műfaji sokoldalúságot, a kínálat színességét megőrizzük. Társulatunknak továbbra is két konkrét célkitűzése van. Az egyik: különböző műfajokban minőséget létrehozni, a másik: minél több nézőhöz eljuttatni a színházkultúrát. Erre a két alapgondolatra épül tevékenységünk, valójában az egyik az eszköz, a másik meg a cél. Hisz azzal, hogy egy több műfajt felölelő műsorpolitikát alkalmazunk, lehetőségünk van a legváltozatosabb ízléscsoportokat elérni és különféle korosztályokat megszólítani. Ez idén is bebizonyosodott a színházunk iránti igény tükröződésében, ugyanakkor a gazdasági válság is érződött a színházba járási szokásokon. Összességében nem esett vissza a nézettségünk, sőt a nézők száma továbbra is növekvő tendenciát mutat, viszont csökkent a bérletesek száma mintegy 300-zal. Ezt a csökkenést kiegyenlítette a jegyvásárlók száma, így közel 28 500 nézőnk volt ebben a színházi évadban, ami nagyobb a tavalyi számnál. Nyilván a társadalom gazdaságilag, szociálisan rétegződött, és ez megjelenik a színházba járási szokásoknál is. A mecénások száma szintén valamivel kevesebb volt, mint az előző évadban, de így is imponáló, hisz közel 90-en támogattak. A most záruló évadban 147 előadást tartottunk, ebből vidéken 43-at, külföldön négyet.

A múlt héten voltam egy színházigazgatói konferencián a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, ahol köztudott volt, hogy a Csíki Játékszín nézettségi mutatói jelentik a maximumot. A növekvő tendencia ugyan biztató a válság ellenére, de ilyen szempontból félek a következő évadtól, mert eddig tudatosan nem emeltünk a jegyek árán, jövőre viszont kénytelenek leszünk ezt megtenni.

– Mennyiben valósultak meg az évad eleji, anyagiaktól függő elképzelések, gondolok itt például a technikai berendezések korszerűsítésére?
– A színház működését gyakorlatilag garantálja az önkormányzat, de a produkciók árát saját bevételeinkből teremtjük elő. Továbbra is úgy látom, ebben a témában az önkormányzat eléggé elkötelezettnek tűnik, bizonyos költségvetési karcsúsításra ugyan rákényszerül, de a tisztázott költségvetési keret és a színház által előállított kulturális érték aránya, a szerződés szerint megvalósult. Nem volt kimaradás egyik oldalról sem, és nagyon bízom benne, hogy ez a jövőben is így marad, hisz csak így mehet tovább a színház. Reménykedünk egy jobb gazdasági konjunktúrában, amikor a színház nagyot léphet előre.

Tizenegy év után a Csíki Játékszín is ott tart, hogy újra kell fogalmazni rövid és hosszú távú célkitűzéseinket, tehát, hogy milyen színházat szeretnénk hagyni utódainkra. Ehhez világos stratégiára van szükség, amiben a színház menedzsmentjének és az önkormányzatnak szorosan együtt kell működnie. Ez érinthet műsorpolitikát is. Fel kell tenni a kérdést, hogy azt a fajta népszínházi gondolatot, ami a Csíki Játékszín létét, illetve a színház és közönsége kapcsolatát meghatározza, fenn kívánja-e tartani az önkormányzat, vagy netán valamilyen koncepcióváltást szeretne. Az elmúlt évtized felsorakoztatja azokat az érveket, amelyek ennek az elképzelésnek a létjogosultságát alátámasztják, de lehetnek más szempontok is. Ugyanakkor a színháznak mint épületnek és technikai bázisnak a korszerűsítése is idetartozik, hiszen nem vagyunk működésképtelenek, de jól látszik, hogy ebben a száguldóan fejlődő technikai világban nem lehet megállni. Elodázhatatlan az épület korszerűsítése, de a különböző technikai eszközök, a színpadi gépészet is állandóan fejlődik, ma már csodálatos dolgok történnek az európai színházakban, és ezek jelzik, hogy felettünk sem állhat meg az idő. Ha ennek az ellenkezőjébe beletörődnénk, akkor pontosan az egyik alapelvünkkel mennénk szembe. Azzal, hogy minden település közössége ugyanúgy jogosult színházi kultúrára és annak befogadására, mint a hagyományos kulturális centrumok közössége. A napokban Csíkszentdomokoson játszottunk, s számomra meghatározó élmény volt, hogy júniusban, amikor mindenhol már pang a színházi szezon, a domokosi művelődési otthonban remek közönség fogadott bennünket. Értették, szerették a színházat, reagáltak is az előadásra. Az, hogy Domokoson kétszáznál is többen örültek a színház élményének, jelenti számomra az igazi beteljesülés érzését. Azelőtt Gyergyóditróban voltunk, ahol éppen nagyszabású felújítás zajlik a művelődési házban. Hasonlóképpen ünnep visszatérni Gyergyóremetére, ahol olyan színvonalas művelődési házat alakítottak ki, hogy az bárhol megállná a helyét.

Hét településre járunk ki bérletrendszerben játszani, és nagyon szurkolok a többi településnek, falunak is, hogy példát vegyenek Remetéről. A vidéken való játszás szükségessége valójában a megye specifikumából adódik, hisz itt nagyközségek és kisvárosok vannak. Másképpen kell színházban gondolkodni, nem úgy, mintha fővárosban, egy hagyományos kulturális centrumban lennénk. A színháznak az is feladata, hogy felmérje a helyzetét, és szervesen kötődjön környezetéhez, majd ebből építse fel koncepcióját. Ez a szent meggyőződésem. A színház ugyanis nem egy idegen test, amit presztízsszempontokból vagy valamilyen sznob szemlélet alapján eltűrünk, netán kérkedünk vele, hogy nekünk ilyen is van. A színház organikus része a társadalomnak, s ezt csak így érdemes felfogni.

– Ön előtt vannak a közönségszavazáskor összegyűlt nézői vélemények. Mi a mérlege ezeknek a megjegyzéseknek?
– Még nem zárult le a közönség szavazásos visszajelzése az évad előadásainak és a színészek teljesítményének kapcsán. Már több száz véleményt kapunk, az eddigiek aránya érdekesen oszlik meg. Három, pontosabban két egyértelműen elutasító véleményt találtam közöttük, többségük józan, megfontolásra érdemes tanácsokat, biztató visszajelzéseket tartalmaz, és egy kisebb paksamétában pedig szóban fogalmazzák meg a nézők azt, amit tapsban szoktak kifejezni az előadások végén. A mérlegelő, tanácsokat megfogalmazók leveleit tartom a legfontosabbnak. A visszajelzéseket pedig ezúton is megköszönném a nézőknek.

– Milyen tanácsokat fogalmaznak meg a nézők?
– Akik tanácsokat adnak, különböző irányból közelítenek. Sokan azt fogalmazzák meg, hogy a színháznak a rekreációt kell szolgálnia, hogy az élet nehézségei mellett legyen egy hely, ahol az ember lelkileg felüdülhet, vagyis a populáris, szórakoztató színház irányába terelnének bennünket. Mások felvetik a katartikus élmények minél gyakoribbi megteremtésének, a stúdióelőadások gyakoribb voltának igényét. A gyakori nézők korábbi előadásaink vonalára is utalnak, szeretnék, ha azon haladna tovább a színház. A negatív vélemények megfogalmazói többnyire erkölcsöt sértő jeleneteket tesznek szóvá. Igazából fel kellene ezeket a véleményeket dolgozni, hogy ezekkel a „kicsippentésekkel” ne legyek részrehajló.

Úgy vélem, a kulcs a nyitott szemléletű színház és ugyancsak nyitott szemléletű befogadói attitűd lenne. Például figyelem a Naftalin előadás közönségét. Számomra ez a Heltai Jenő által írt bohózat azért vált fontossá, mert benne vannak a 20. század alapproblémái: a személyiségvesztés és a nagy elbizonytalanodások kérdése. Heltai ezt bohózatban írja meg, és örülök, ha ezt valaki úgy nézi, hogy felfejti a bohózati felszínt, és megtalálja mögötte ezeket a filozofikus szerkezeteket, de akár egy nyári, üdítő vígjátékként is lehet szemlélni. Egyet nem lehet: műfaji előítélet alapján lesöpörni. Nem akarnék tanácsokat osztani a közönségnek, inkább magam várom a közönség további tanácsait, és szeretnék minél receptívebb lenni.

– Miért nem gálaműsorral búcsúztatták a színházi évadot?
– Gálaműsor azért nem készült, mert egy produkcióval többet terveztünk erre az évadra, ezért a munka annyira kitolódott, hogy június 18-án is bérletes előadást játszunk. Egyrészt tehát az idő hiánya volt az oka, másrészt óvatosságból spórolni akartunk egy keveset az őszi produkciókra. Ez is besorolható a gazdasági megszorítások témájába. Nem azt jelenti, hogy a gálaműsor hagyományával végleg szakítottunk volna. Tanulságként azt fogalmaznám meg, hogy a következőkben az évad első felében lenne jó bemutatni három nagyszínpadi produkciót, vagyis akkor játsszuk ki azokat, amikor igazán jön a közönség, az évad végére pedig maradjon idő egy rangos gálaműsor létrehozására. Valójában ennyi változott, és évad közben kétszer is élnünk kellett a műsorváltoztatás jogával, de azokat is jeleztük.

– A következőkre nézve milyen újdonságra számíthat a közönség, esetleg változik-e a társulat összetétele?
– Annyiban változik csak, hogy jönnek hozzánk vendégszínészek és -rendezők. Nem akarnám elkiabálni magam, úgyhogy azt említem, amit tervezek. A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektorával tárgyaltam arról, hogy tehetséges fiatalokat engedjen ki hozzánk dolgozni színészeket és rendezőket. Szeretnék tehát pályakezdő rendezőket is bemutatni. A csíkszeredai származású Vargyas Márta fiatal rendezővel, de Zakariás Zalánnal is tárgyalok, akitől már láthattunk izgalmas produkciókat. Ugyanakkor továbbra is számítunk azokra, akikre az elmúlt évadok során támaszkodtunk. Így remélem, hogy Gavriil Pinte és Victor Ioan Frunză meghívása eredményes lesz. És aminek nagyon örülök, hogy hat év elteltével ismét visszatér Czintos József színművész egy produkció erejéig. A társulatunk munkáját igazából két oldalról, az időalagút két végéből lehet erősíteni: tehetséges pályakezdők irányából és a nagy tapasztalatú, jelentős színházi egyéniségek irányából, akik mögött már tekintélyes életmű áll.


Keserédes évadkezdés
Figura-bemutató
Színházi „premier” Maroshévízen
Hargita megyében vendégszerepel a NaNá Színház
Kompromisszum helyett koncepció